A Delta Force filmekről általában már biztos írtam valamit, de tuti, hogy nem eleget. Úgyhogy most majd kaptok jól az arcotokba egy kis emlékeztetőel egybekötött további ömlengést. Na. A Delta Force filmek egytől-egyig frankók, hiszen annyira tartalmasak és hosszúak, hogy jó időre képesek elszórakoztatni a maszkulin keménységet és önmagában a zseksön jelenségét éhező és szomjazó embertársakat. E zseksönfilmek a Cannon Films csodálatos varázsműhelyéből kerültek a napvilágra, amely műhelykének már eddig is rengeteg mocsokkemény filmet köszönhetünk, de most ebbe ennyire nem merüljünk bele. Ezek a filmek az Egyesült Államok Különleges Erőinek terrorelhárító osztagának, azaz a Delta Force életének egy-egy vérzivataros mozzanatát mutatja be megunhatatlanul. És tényleg.

Az első film, amely itt most jól be lesz mutatva, 1986-ban készült. Érdekessége, hogy a film kezdete egy valós eseményen alapul: a 70-es években egy pár amerikai állampolgár frankón eljutott életében addig a pontig, amikor is Iránban lett túsz, és a Delta Force a Saskarom-hadművelet keretében megpróbálta sikertelenül kiszabadítani a túszokat. Na. Amikor a kommandósok éppen igyekeznek elhúzni a csíkot Iránból, akkor csöppenünk bele az eseményeknek a kezdeti hogyishívjákjába. Már éppen nem akarják megvárni az egyik főszereplőt, Scott McCoy századost (azaz CHUCK NORRIS-t), amikor hősiesen kiszabadítja az egyik gépbe szorult társát, és időben visszaér a géphez és minden speckó.

A film valódi sztorijának azonban frankón semmi köze a fent leírtakhoz, de bevezetésnek jó. Chuck kemény, oszt kész. Na de. Egy utasszállítógépen (hogy hol, azt én meg nem mondom, nézzed meg) szőrös arcú és csapzott hajú arab terroristák jelennek meg, akik egy furfangos furfang következtében még stukkerhez is jutnak a gépen. Na aztán ők jól eltérítik a gépet, irány Libanon, és a móka elkezdődik. Az utasok persze az egész film alatt picsognak, és mocskosul idegesítőek. Az íze kedvéért egy elég díszes társaságot hoztak össze a készítők túszoknak: van itt katolikus pap apácákkal, egy faszi aki orosz (tényleg, kb ennyit tesz hozzá az egész filmhez, borzasztó), búvárkodó kigyúrt haditengerészek, bombázó szöszi német stewardess, na és egy zsidó család. Na, a zsidó-motívumot nem aprózták el. Öcsém, egy teljes jelenet a filmben csak arról szól, hogy ez a család mennyire zsidó. Na most igazából annyira, hogy az összes mondatuk a filmben kizárólag a "shalom" és a "maceszgombóc" szavakból is állhatott volna. És amiért ennyire zsidók, az arabok jól ki is szúrják őket, és a férfiakat el is különítik. Meg a papot. Meg az oroszt.

A túszok persze amerikai állampolgárok (hát mi mások is lehetnének), ezért úgy döntenek, hogy a delta force odamegy és öl. Nick Alexander ezredes (azaz Lee Marvin) összeszedi az emberkéket, persze Norrisra megint várni kell, de megjön, hogy ő is ölhessen egy jót. Az ölésre Algériában kerülne sor, amikor a gyerekeket és a nőket elengedik, de a terroristák ilyen furfangos gyerekek, megölik az egyik búvárkodó arcot és repülnek vissza Libanonba. Na most. Libanonban a Moszadnak van egy összekötője, egy ortodox pap, aki szerencsésen a terroristák nyomára vezeti Norrisékat, és bár meghal, bosszúból Chuck meg a haverja egy üldözéses jelenetben azért leölnek pár terroristát, biztos ami biztos. A Delta Force alaposan megtervezi a terroristák maradékának megölését és a túszok kihozását, és nekivágnak a nagy kalandnak. Ahogy kell, minden amerikai kemény és öl sokat, túszok nagy része ki. Ámde. A zsidók, a pap meg az orosz nincs ott, mert éppen viszik őket Irán (!) felé. Na, Chuck eléjük is vág, és a motorján lévő rakétákkal (!) felrobbantja a terroristák autóit, és egy pofátlanul csodálatos jelenetben a terroristák vezetőjét darabokra veri, majd felrobbantja a kocsit, amiben a terrorvezér meghúzza magát Chuck elől. Kis naív.

És persze a film befejezése mi is lehetne más, hogy már mindenki kész az indulásra, csak Chuckra kell már várni megint. De persze az utolsó pillanatban jön, és még öl egy kicsit mielőtt egy izom kemény jelenet keretében felkapaszkodik az eltérített repcsibe. A legvége azonban mégis az, hogy amíg minden megmentett seggű civil ujjong meg ilyesmi, addig a Delta Force mégis szomorú. Na ez meg azért van, mert időközben Chuck egyik haverjának csak sikerül meghalnia és ezért a kemény kommandósok nagyon brühühű. De azért kemények.

A The Delta Force a múlt és jelen keménységének találkozása. Ez Lee Marvin utolsó filmje, és a múlt westernes-háborúsfilmes keménysége itt adja át a stafétát az akkori jelen és a jövő zseksönfilmes keménységének. Lee Marvin,  különösen kedves színész számomra, és a keménysége óhatatlanul szórakoztatja máig is a háborús filmekért rajongó részemet. Emellett persze ott van Chuck Norris, aki már ekkor sem volt zöldfülű, de valahol mégis akkoriban új kedvencnek számított. Ez a két hős filmben való találkozása iszonyatos keménységi együtthatót eredményez. Hatalmasat.